Már nagyon nagyon sokan kezdtek el blogolni, "hátha sokan olvasnak majd" alapon. Néhányan a tumblira "menekülnek", tinik többsége szánalmasan sajnáltatja magát, miközben már a plafonon van, s eret vág a veszteségei miatt, vagy csak mert miért ne? - Mielőtt megvádolna bárki is, nem ítélek el senkit. Miért is tenném? Ismerem ezeket a kétségbeesett, elhamarkodott tetteket, átéltem, valamint pár napig én is rosszéletű lányként "éltem".
Már volt egy másik blogom, amit úgy érzem, hogy kinőttem, mind az írás stílusomban, mind a hozzáállásomba, véleményemben.
14 évesen kezdtem el blogolni. Beálltam a sorba, akik a saját történetükkel akarták felhívni másokra a figyelmet, szánalmasan, ritka szánalmasan sajnáltattam magam mindenki előtt, visszaolvasva már nagyon cikinek éreztem, és az egész blogot kitöröltem, hogy ne is lássam. Ez volt két évvel ezelőtt.
Áprilisban 17 éves lettem. Hat éve a szüleim halála óta, és hogy egy intézetbe kerültem. A senki nem ért meg korszakom 13 éves koromban kezdődött, amikor a nevelőotthonban egyfolytában jelenetet rendeztem, szökni próbáltam, utáltam a világot. 15 éves koromban egy távoli rokon kihozott a pokolból, ám ahelyett, hogy törődést és vigaszt kaptam volna, vettek nekem egy házat, "Lehetőleg ne tombolj nagyon" - utasítással ott is hagytak engem. Egyedül. Nem mintha nem lett volna jó... nagy ház, medence, emelet.. de egyedül voltam. Nagy bulik rendeződtek abban a házban. Még most is emlékszem rá. Akkor próbáltam ki a drogokat, cigiztem, és összejöttem egy rossz életű sráccal. Ez mind egy éjszaka történt. Akkor hetekre eltűntem, elmentünk fesztiválozni, bulizni, szórakozni. Nem is sejtettem, hogy rendőrséggel kerestetnek engem a "rokonaim". Visszavittek az intézetbe. Rengeteg tárgyalás után találtak nekem gyámot, egy Londonban élő házaspárt. Külföldre mentem, onnan tértünk vissza.
Amikor igazi család lettünk, szüleim első dolga volt felkeresni velem egy pszihológust. Jó volt! :) Lehet, hogy lelki sérült, érzelmi károsult és idióta vagyok, de az élet szép, és remélem néhány elkényeztetett lánynak is tanulságos lesz a blog. :) Pusssz. xoxo Maya
14 évesen kezdtem el blogolni. Beálltam a sorba, akik a saját történetükkel akarták felhívni másokra a figyelmet, szánalmasan, ritka szánalmasan sajnáltattam magam mindenki előtt, visszaolvasva már nagyon cikinek éreztem, és az egész blogot kitöröltem, hogy ne is lássam. Ez volt két évvel ezelőtt.
Áprilisban 17 éves lettem. Hat éve a szüleim halála óta, és hogy egy intézetbe kerültem. A senki nem ért meg korszakom 13 éves koromban kezdődött, amikor a nevelőotthonban egyfolytában jelenetet rendeztem, szökni próbáltam, utáltam a világot. 15 éves koromban egy távoli rokon kihozott a pokolból, ám ahelyett, hogy törődést és vigaszt kaptam volna, vettek nekem egy házat, "Lehetőleg ne tombolj nagyon" - utasítással ott is hagytak engem. Egyedül. Nem mintha nem lett volna jó... nagy ház, medence, emelet.. de egyedül voltam. Nagy bulik rendeződtek abban a házban. Még most is emlékszem rá. Akkor próbáltam ki a drogokat, cigiztem, és összejöttem egy rossz életű sráccal. Ez mind egy éjszaka történt. Akkor hetekre eltűntem, elmentünk fesztiválozni, bulizni, szórakozni. Nem is sejtettem, hogy rendőrséggel kerestetnek engem a "rokonaim". Visszavittek az intézetbe. Rengeteg tárgyalás után találtak nekem gyámot, egy Londonban élő házaspárt. Külföldre mentem, onnan tértünk vissza.
Amikor igazi család lettünk, szüleim első dolga volt felkeresni velem egy pszihológust. Jó volt! :) Lehet, hogy lelki sérült, érzelmi károsult és idióta vagyok, de az élet szép, és remélem néhány elkényeztetett lánynak is tanulságos lesz a blog. :) Pusssz. xoxo Maya